Úgy alakult az életem, hogy nagyon hamar kénytelen voltam felnőni. tulajdonképpen nem baj, ennek köszönhetem, hogy képes vagyok megállni a lábamon bazinagy viharok idején is. Sok mindent meg kellett tanulnom tiniként, amiket aztán azóta gyakran használok. Például mindent magamnak kellett intézni, és mindenért nekem kellett megdolgozni, úgyhogy nem lettem az a fajta, aki csak várja a sült galambot - ha kell valami, azt megszervezem, megteremtem magunknak. Legalábbis eddig azt hittem.

Most meg itt állok, és nem tudom, hogy lehet a család segítsége nélkül apásszülni, nem tudom, hogy segíthetnék a férjemnek, hogy boldoguljon a lányunkkal amíg én kórházban vagyok, és azt sem tudom, hogy frissen hazajőve a kórházból hogy fogom tudni egyedül ellátni a háztartást és a két gyereket is.

Elég ramaty érzés, hogy hiába van 3 nagymamánk, egyre sem számíthatunk, amikor szükségünk lenne rájuk.