Fészekrakó ösztönöm dolgoztatja sajgó, fáradt, nyűgös testem, leállíthatatlanul. Ablakot pucolok, festéket kaparok, könyveket rámolok, bútort mosok, ruhákat rendezek ezredszer... Csak akkor ülök le, mikor már betonkemény a hasam, és csak addig, amíg fel nem enged egy kissé. Ha valaki azt mondja egy hónapja, hogy így beindulok, hát tutira képen röhögöm.

Egyébként a jövő héttől már nem számít koraszülöttnek a ded, úgyhogy lassan ideje összepakolnom a kórházi cuccot. Megyek is.