Nekem, de gyorsan!
Most jött el az a perc, hogy az utolsó csepp türelmem, és jópofim is eltűnt. Pontosan nem tudom, hogy hogyan, de előléptem családjaink - na jó, csak anyáink - első számú közellenségévé.

Mindkettő beteg (mániás depressziótól szenvednek évtizedek óta). Az ember ezt megtanulja tolerálni, és ha nem is örömmel, de elfogadja. Én is elfogadtam már rég, és hosszú évekig pátyolgattam őket, mikor épp kellett. Vagy csak csendben tűrtem a hiperaktív, mindenben hiperpörgős időszakaikat, mindig igyekezvén nem mutatni, hogy a logikátlanságuk és következetlenségük mennyire szúrja olykor a szemem.

Ma viszont már nem tudok ráülni a számra, sőt, hallgatni sem bírom az idióta fröcsögésüket. Amikor olyasmiket vágnak a fejemhez, amik ha igazak lennének, menten felkötném magam, és megszabadítanám tőlem a világot, szóval akkor már nem tudok higgadt maradni. A találkozást velük elkerülöm, a telefont lerakom...

Aztán meg csak ülök itt, és sírok, és dühös vagyok, és ordítani tudnék tehetetlen kínomban.

Nem akarok összeroppanni, mert azzal nem csak én roppannék, hanem a családom is. Azok az emberek, akiket én választottam, akiket szeretek, és akik szeretnek. Nekik is kijut a szarból bőven, nem akarom még tetézni azzal, hogy én is a nyakukba zuhanok. Hogy arról ne is beszéljek, szegény fiam mit élhet át ilyenkor a hasamban.

Úgy érzem, egyedül már nem tudok megbírkózni a helyzettel.

A párom zabos. Frusztrált, és kimerült állandóan. Akárcsak én.

Ma, miután megkértem, hogy hazafelé legyen kedves, és hozzon kenyeret meg tejet, válaszként azt találta mondani a telefonba, hogy nem bír mindent egyedül.

Milyen érdekes ez. Itt vagyunk ketten ebben a kapcsolatban, de mindketten egyedül, és egyikünknek sem tetszik ez a helyzet. Mégsem teszünk mást, mint marjuk egymást. Sőt, ami még rosszabb, kifejezetten úgy érezzük - mindketten -, hogy mindig a másik kezdi.

Én hisztis, és kiegyensúlyozatlan vagyok. Biztos a hormonok is kedvükre rángatnak, de van itt más is. Nevelem a közösen vállalt lányunkat, mindent beáldozva érte. Az iskolám, a hobbim-sportom, a barátságaim, az életem... mind pihenőpályára tettem. Itthon vagyok, de másra sem vágyom, mint hogy mehessek. Már az is mindegy, hogy hova, csak egyedül.
Nagyon nem könnyű, de próbálom feldolgozni, elfogadni a tényt, hogy kalitkában élek még évekig. Hogy a testem megcsal, és nem adhatok neki két nagy pofont - most el kell fogadnom a gyengeségem, a fájdalmaim... ha dolgoznék magamért, akkor a fiam ellen dolgoznék. Rohadt érzés.

Ez is az, de van ennél rohadtabb is. Hogy ő, aki a társam, aki épp úgy felelős az utódainkért, az egészségükért, a nyugalmukért, ahogy én, szóval ő nem érzi, nem látja, hogy milyen nehéz ez nekem. Annyira leköti a saját munkaundora, a saját lemondásaival járó kín, hogy számomra már csak a baszogatása marad. Amitől persze még rohadtabbul, tehetetlenebbnek, dühösebbnek érzem magam, amitől ő is egyre ingerültebb, és egyre bunkóbb - velem.

Valahol valamit nagyon elrontottunk, hogy kialakulhatott ez az öngerjesztő folyamat.

A hiba maga még nem végzetes, ha hajlandóak és képesek vagyunk változtatni.

Kár, hogy egyelőre képesnek sem tűnünk rá.

És Pampalinának nagyon igaza.

Eltelt egy hosszú hétvége szex nélkül, hiányérzettel. Ennyi ideig tartó önmegtartóztatás után semmi? Az hogy lehet? Az hogy lehet, hogy eddig akkor is állandóan szembesültem a vágyával, ha nem akartam - hisz nem engedhettem neki - most meg semmi?
És nem csak a szex. "Teljesen"-t akarok, mert már nem tudom, létezik-e még. Tudnom kell, hgy létezik-e még.

Kit érdekelnek a szaros pelenkák? Kinek van lelkivilága undorodni, amikor az elétáruló fenék színe erősen vörös? Amikor a szokásos játékos mozgolódás helyett fájós bőrt féltő védekezés, a nevetgélés helyett sírdogálás van porondon?!

Mi a rosszabb? Ha nem adom be a gyógyszereit, vagy hogy miattuk még 5 napig ez várható?

Facsarodik a szívem.

Az hogy van, hogy az én iszonyatosan finnyás lánykám szereti a gyógyszereit? Új doktorbácsink 3 féle szirupot írt fel neki, amiknek én már a látványától is rosszul vagyok. A gyerek meg szó szerint kunyerálja őket! Vagy lehet, hogy ezt csak álmodtam?!

Mondjuk, ez nem valószínű, mert a gyógyszerek miatt újrakezdődött fosás nagyon is kézzel fogható teli pelenkákat termel...

Tetszik nekem ez az oldal.
Az is kellemes, hogy mindenféle engem érintő kérdésről olvashatok, amiben a hozzám hasonló egyszeri ember magától nincs képben, de van ennél jobb dolog is. Vicces, de ez a jobb dolog a telefonos (zöld számos) ügyfélszolgálatuk. Elmesélhetem élőszóban a konkrét esetemet a konkrét kérdéseimmel, és elmagyarázzák a rám vonatkozó adózási, illetékfizetési kötelezettségeket, megkeresik a lehetséges kedvezményeket, támogatásokat, elmondják, mit hol, hogyan, milyen papírokkal lehet és kell intézni, vagy akármit, ami érdekel. Méghozzá teszik ezt valóban udvariasan, érthetően, türelemmel.

Őszintén szólva nem hittem, hogy ezt megélem zsebbe csúsztatott bankók ösztönző ereje nélkül.

Nos, az újabb vizsgálat bíztatóbb eredményt hozott, mint a korábbiak, úgyhogy örülünk. De a jövő héten újabb, aztán megint, és megint másik... és ez így fog menni, folyamatos aggódással, amíg meg nem születik ez a fiúcska. Aztán meg még egy kicsit tovább, úgy nagyjából további 1 2 5 10 40 évig.

Szép az élet.

Tócsnit akarok. Most.

De nem ám csinálni!

Anyám tegnap azt mondta a tesómnak, hogy öngyilkos akar lenni. Apámnak is célzott rá. A másik tesóm szerint ma az anyámat sehogy sem lehet elérni.

Apám most elindul hozzá, és nagyon remélem, hogy meg is találja - élve.

Várom a telefonját.

Az a szomorú valóság, hogy ezen a hétvégén a saját bőrömön tapasztalom meg a nagy igazságot: nincsen rózsa tövis nélkül.
Friss gazdasszonyként szorgosan rendezgetem a kertünket, ami helyenként inkább a természet által dzsungel-szerűre visszahódított területnek tűnik. Mert persze a magyar, akitől vettük azóta hozzá sem nyúlt semmi - addig agyon gondozott - növényéhez, amióta lefoglalóztuk a házat. Az viszont még a hótól fehér márciusban volt... Képzelhetitek!

Nem is lenne ez baj, hiszen milyen jó is lesz az újra gyönyörű kertet, mint saját munkák gyümölcsét szemlélni... Csak lett volna annyi eszünk, hogy valami munkáskesztyűt is veszünk a metszőolló mellé!

Sokadszor kapom meg, hogy nagyon szexi vagyok, de nem is kövér, csak husis/rubensi/kicsit duci... Én kérem kövér vagyok. Tulajdonképpen istentelenül. És szexi is, bár mostanság legfeljebb erős rákészülés után (most a fancsali kép, és a terhes pocak a jellemző). Régebben zsigerből ment a dögösség, mégpedig kövérként.

Vajon miért olyan nehéz egyszerre kimondani a kövér és a szexi szavakat ugyanarra a személyre? Miért kell a kettő közül az egyiket feltétlenül letagadni?

A vizsgálatok közti ingázás, a stresszelés, a fanszőröm nézegetése, meg a szaros pelenkák likvidálása közben gyönyörűen lecsúsztam egy nagy, tökjó, és megtisztelő lehetőségről az exhibicionizmusom kiélésére. Eztet olvastam a stanéspanéknál, de csak most. Pedig tuti lenne, ha a hozzájuk betérő édesszájú, máshol szexes (esetleg szerelmes) nevű koktélokat szürcsölők most egyszeri báj-os nevűt szürcsölnének. höhöhö.

Meg nem tudom, csak gondolom, hogy már hiába is keresgélnék magamtól vállalható idézeteket falra meg szalvétára - mint azt kérték -, mert arról is lecsúsztam.

Kedves gyakorló anyukák! Meg lehet valaha szokni a szaros pelenkákat, és puceválásra váró trutymós popókat?

A lányomnak hasmenése van, engem meg már akkor ráz a hideg, amikor hallom a rotyogást. Persze, legyűröm az undorom, de azért mindig eszembe jut az a faszság, amit idülten mosolygó nénikék terjesztenek... Méghogy minden szép és rózsaszín, amit a gyerekeink csinálnak! Hahh. És ha arra gondolok, hogy hamarosan újabb gyakran kakás hátsó kerül a kezeim közé!

Nem, inkább nem gondolok rá. A fiam sem fosni, sem bukni nem fog. Csak gyönyörű lesz, és rózsaszín (kék?) és illatos. Punktum. 

- azért tökjó, hogy vagy nekem.
- á, az a jó, hogy te vagy nekem.
- höhö. nyalifali!
- Én egy önző dög vagyok. Kit érdekel, hogy másnak mi a jó?! Engem csak az érdekel, hogy nekem jó, hogy te vagy nekem.